Frázisok

Első fejezet

Csörög a telefonom, az ébresztő, reggel öt óra. Miután lezuhanyoztam lementem a garázsba. Senki nem volt még lenn, hisz üdülőkben ritkán kelnek ötkor. Így szép nyugodtan bepakoltam a távcsövet, poloskákat és a többi felszerelést a csomagtartóba. Bérelt autó volt, szolgálati gépkocsi túl feltűnő lett volna. Beültem kocsiba, beraktam egy dub válogatás a rádióba és elindultam a megfigyelési helyre. Hamar oda értem, még csak hajnali hat volt. Lassan megjelentek a milícia emberei az utcán. Már reggel tíz körül lehetett mikor mozgást észleltem a megfigyeltek lakásában. Felkeltek, de jó nekik. Én már lassan negyed napja ébren vagyok. Nem sokkal rá, kijött valaki a házból. Szerencsémre jó ember jött ki. Beszállt az utójába, ami egy fekete BMW – mint a helyi maffia többi gépjárműve. Lassan követni kezdtem, reméltem – és az egész szolgálat – hogy a földekre megy, a szokott útvonalon, mert akkor semmi gond nem lesz. Eleinte rendben is volt minden, csak egy rutin megfigyelés az egész – gondoltam én. De hirtelen irányt változtatott, letért az útvonaláról. Ekkor aggódni kezdtem, hogy hova is követem, de nem érdekelt igazán. Tudtam, hogy jól képzett vagyok és nem véletlen engem küldtek ide. Az erdőben haladtunk a szerpentinen már vagy egy órája mikor megállt előttem olyan ötszáz méterre egy egyenes szakaszon. Egy kereszteződés volt az, ahol két páncélautó várta, a milícia páncélosai. Ekkor már aggódni kezdtem. Lassítottam, majd szépen elhaladtam mellettük, nem vettek észre, senki sem nézett rám. El voltak foglalva egy táska tartalmával. Különösebb érzék nem kell hozzá, hogy az ember rájöjjön, mi van a táskában. Herka, vagy pénz. Reméltem, hogy cukor, mert akkor még időben vagyunk. Ha pénz, akkor már a leszállítás folyamatban van. Hogy erről megbizonyosodjak megfordultam. Felvettem a napszemüvegem és a kereszteződésben egy katonától – igazából a tábornok testőrsége – informálódtam, hogy merre jutok a városba, mintha turista lennék. Persze az is vagyok. Gyorsan megmondta, majd felszólított, hogy haladjak tovább. Sikerült belepillantanom a táskába. Herka volt benne, így visszahajtottam a városba. Mára végeztem, jelentettem a főhadiszállásnak, hogy a mi kis barátaink éppen az üzlet megkötésére készülnek. Mire nem várt választ kaptam: nem áll módúkban több ügynököt küldeni a térségbe. Ismét egy hét, vagy hetek telnek majd el tétlenül, újabb adaggal látva el a világot. Este lementem a kávézóba, ma nem olvastam még híreket, így gondoltam bepótolom. Meglepetésemre a lány ült a kedvenc helyemen. Leültem vele szembe. Egyből válaszolt, a fel sem tett kérdésemre:
- A pultos mondta, hogy ez a kedvenc helyed. Gondoltam megnézem miért.
- A kilátás – válaszoltam – látni az egész tengerpartot.
- Még sosem voltam a parton
Gondoltam itt a remek alkalom, megkérdeztem:
- Ha van kedved, elsétálhatunk arra felé, szívesen körbevezetlek itt. Elég jó megfigyelőképességem, így tudom, hogy merre vannak a szép helyek.
Magamtól is tudtam, hogy ez nem éppen a legjobb szöveg volt, de elég fáradt voltam, lévén már tizenöt órája talpon vagyok.
- Mit szólnál, ha reggeli után néznénk meg a partot? – kérdezte.
Nem tudtam mit válaszoljak, hisz reggel dolgozom, nem tudom mit reagálna ha arra kelne, hogy én éppen a fegyvereket tisztítom. Szerintem elég furán, legalábbis ahhoz képest, ahogy én reagálnék. Láttam rajta, hogy zavarja a tétovázásom a válasszal. Ezért gyorsan visszavonulót fújtam.
- Reggel halaszthatatlan ölnivalóm lesz. – gondoltam, hogy ez kicsit felvágós, menő duma, és még igaz is. Szerencsére ezt ő nem tudhatja.
- Remélem délután azért rámcsörögsz, vagy meghal a vacsora. – gondolta ez megfelelő válasz lehet – Gyere értem ide kilencre.
Elmosolyodtam és bólintottam, majd visszamentem a hotelembe. Tudtam, hogy a holnapi nap egy adrealinbomba lesz. Ráadásképp, ha holnap valami bajom esik, akkor senki nem fogja tudni, hogy hol és mi bajom lett. Csak az elhárítás fogja tudni, vagy még ők sem.

Az utca békés volt, két oldalát betelítették egymás után az utcai árusok. A házak enyén lerobbantak voltak külsőre, de stabilan emelkedtek a magasba, egymásra árnyékot vetve, köztük az utcán bevilágította a nap sugara. A partig le lehetett menni egészen a kígyózó utcán. Az árusoknak ismét jó napja lehetett, mert az utcát betelítették a vásárlók és nézelődő túristák. A hotelekből és az olcsó, de meglepő módon kultúrált motelekből, minden hétvégén elárasztották az emberek a város ezen részét. Felkapott hely ilyenkor. Ha valaki jól csinálja egész évben nem kell többet dolgoznia itt, csak ilyenkor szezonban. A legtöbb helyi a hidegebb napokban csak otthon illetve a parton ücsörög, netán kimegy halászni a tengerre.

Szóval a szokásos hétvégi tömeg morajlott lefele a partfelé, a kofákat valósággal kifosztva. Elég biztonságos hely volt egyébként, mert tíz-húsz méterenként az ember belefutott egy, a tömegben sétáló fegyveres katonába. Kalasnyikov-val járták az utcákat, ügyelve a turisták épségére és a fekete-gazdaság megakadályozására. Annak ellenére, hogy mindenki jól élt - saját magukhoz képest - eléggé elszaporodtak a környéken a dealerek. Ugyanis egy semmirekellő milliárdos megvásárolt egy fél városnyi területet amin termesztésbe fogott. A lehetőségei meglehetősen korlátlanok, így nagyban nyomja a fickó. Senkisem ismeri, csak a közvetlen emberei, de mindenki csak álneveken szólítja. Az utcán elég sok pletyka kerint róla. Valaki szerint félszemű, mások azt mondják, hogy fehér. Én is úgy vélem, hogy európai.

Tehát ez a hétvége is átlagos volt. Szokás szerint felkaptam a törülközűm, belebujtam a papucsomba és elhagytam a hotelszobám. Sétálgattam lefele a partra, nézelődtem folyamatosan, hátha egy újabb kincsre tehetek szert. Találtam is egy szalmakalapot, nem volt beszegve a széle, így olyan volt mint az igazi, helyi földműveseké. Megvettem, felraktam fejemre, zsebemből elővettem a napszemüveget, felraktam. A nap csak úgy perzselte a köveket. Körülbelül húsz perce sétálhattam, mikor megjelent a házak között a tenger és a horizont. Ezt a látványt sosem múlja felül semmi. Van itt egy kis kávézó, egy majd másfél emelet magas lépcsőn lehet feljutni ide. Szeretek ide kiülni, megrendeltem a szokásos kávémat. Ez igazából már nem is rendelés, hanem szokás. A pultos már jól ismer, gyakran beszélgetek vele esténként itt. Így ha beülök, mindig megkapom a szokásos kávét, vagy koktélomat. Másfél éve élet itt és ez a legjobb hely. Mindig vannak emberek, de szerencsére nem túl sokan, mert nem lépcsőznek a túristák. Én is csak egy éjszakai fotózás alkalmával fedeztem fel. Szilveszter volt, ki volt az utca világítva, de itt különösen nagy fény volt. Mindegy, ez egy másik történet. Tehát, mint mondtam, beültem és ki is hozták a kávémat az aznapi újsággal együtt. Beintettem a srácnak fél kézzel, jelezve, hogy jóreggelt. Vissza intett. Szerencsére nem volt foglalt a kedvenc helyem. Innen belátni az egész partot és még az erdőt is egy kicsit. Már most tele volt a part strandolókkal. A kinyitott napernyők valóságos szinkavalkádot alkottak, a különféle sörös és egyéb dobozokon megcsillant a nap vakítóan szikrázó fénye. Nem lehetett nem belenézni, egyszerűen muszáj volt, annyira gyönyörű.
Megiszogattam a kávét az újság átlapozása közben, majd felálltam, keresztül mentem a belső helységen, hogy az újságot és a csészét lerakhassam a pultra. Fizetni hetente szoktam, minden hétfő reggel az előző heti fogyasztást. Ezután a kitérő után folytattam az utamat a partra. Újabb tíz perc séta után már lent is voltam az emberek között. A kávézóban levett napszemüvegem most vissza vettem, mert a tenger fénypompában úszott. Találtam néhány méterre egy üres napozóágyat, így odamentem, ledobtam rá a törülközőt, a napernyőt kibontottam és leültem. Vártam, hogy jöjjön egy parti árus, megkívántam egy sört. Nagyjából tíz, maximum tizenöt perc napozás után hallottam is ahogy hozzám szól egy kis srác. Általában ezt a melót diákok végzik. Nyár van, így mind itt dolgoznak a parton. Árusok, kölcsönzősök, önkéntes vizimentők. Vettem tehát tőle egy sört és fel is bontottam. Eléggé kiszáradtam itt a napon, így a felét meg is ittam egyből. Ez is az egyik kedvenc időtöltésem itt, a sok közül. Miután megittam bementem a vízbe mártózni egyet, úszkálhattam vagy egy órát is talán, nem tudom. Ezután felmentem a partról, ebédidő volt, így az utca kicsit kiürült. Az emberek nagy része beül ilyenkor egy elegáns étterembe itt. Én visszamentem a hotelbe és rendeltem egy pizzát. Tudom, hogy itt rendelhetnék mindenféle különleges ételt, ami az igazi ínyenceknek való, de én szeretem a pizzát. Bekapcsoltam a televíziót, műholdvevő nem lévén, csak négy földi adót lehetett fogni. Egyiken se értettem a szöveget, de volt egy - valamilyen humor csatorna - ahol a beszéd megértése nélkül is rendkívül jókat derültem délutánonként. Miután elkezdett lenyugodni a nap, visszamentem a már említett kávézóba. Ilyenkor az utcában a már-már zavarba hozó öltözékű hölgyek jelenléte volt a legdominánsabb. Már nem érdekelte az embereket a part, vagy maga a hely szépsége. Minden éjszakai bár előtt hatalmas sorok álltak, mindenki ittasan, vagy bekészülten várta, hogy bejusson. Az itteni éjszakai életben az a jó, hogy mindenki barátságos. Ha valakitől egy cigarettát akarunk kérni, akkor kapunk, néha fél dobozzal is. Tehát beültem a kávézóba, ahol most egy helyi tag játszott gitáron, lendületes futamokat. Ismertem őt, két szobával mellettem lakik a hotelben, már négy éve. Idejött egy nyárra, de munkát kapott - éjszakai fellépések - ezért itt maradt. Egyszer beszélgettem vele, semmi pénzért nem menne vissza… Hova is? Los Angeles-be, azt hiszem. Úgy a harmadik koktélomat ihattam, mikor belépett egy lány. Még sosem láttam itt és másoknak is feltűnt a jelenléte. Ide jött a pulthoz, gondoltam megpróbálom meghívni egy italra. Ekkor a barátom, a pult mögül odajött és kérdezte tőle, hogy mit adhat.  A lány csak annyit mondott, hogy ugyan azt amit én. Majd leült mellém a bárszékre és bemutatkozott. Liznek hívták. Én annyira belemerültem a szemeibe, hogy csak bambán, leesett állal bámultam rá, aztán két perc után észrevettem magam és bemutatkoztam neki. Kiderült, hogy most jött ide, egy helyi motelban kapott recepciós állást. Kérdezte, hogy mit csinálok én itt. Csak az igazat mondtam, hogy semmit. Nem hitte el, persze az emberek többsége nem hiszi el, hogy másfél éve itt lakom egy hotelben és semmit nem csinálok. Kezdem annyira megszokni ezt, hogy már-már én is elhiszem magamnak ezt. Sajnos másnap megfigyelésen kell résztvennem, így elkértem a telefonszámát. Persze, mobiltelefonja még nincs, így megadta a recepció számát, így ha dolgozik, ott elérem.

Folytatása következik…